Sokan még a pedagógusok között is csak művészeti, vagy kézműves tevékenységként, esetleg a szabadidő hasznos eltöltéseként gondolnak a rajzolásra meg a festészetre, ahol a végső cél a művészi értelemben értékes végtermék, a kép. Ha jó a kép, sikeres volt a foglalkozás. Ez a magyarázata, hogy miért osztályozzák a rajztanárok a képeket.

Kevesen gondolnak ezekre a foglalkozásokra képességfejlesztésként, pedig egy általános, vagy középiskolában a festészettanításnak sokkal inkább az a feladata, hogy fejlesszük vele a gyerekek vizuális, az összképalkotó, a helyes színészlelés, a részletekre fókuszálás, a kompozícióalkotás, stb. képességét. Lehetőség, hogy a gyerekekben esztétikai igényességet alakítsunk ki, ösztönözzük az önkifejezésüket, megtanítsuk őket a kreatív gondolkodásra, és arra a lépéssorozatra, ami képessé teszi őket, hogy az ötleteiket meg tudják valósítani. A kép, valójában csak eszköz, amivel az asztalhoz ültetjük és motiváljuk őket. Az ilyen indirekt képességfejlesztésben az a nagyszerű, hogy ők ezt nem is tanításként, hanem szórakozásként élik meg.

A célok meghatározásánál mindig megjelenik ez a kettősség, hiszen ahhoz, hogy a fenti fejlesztési célokat elérd, valójában rajzolni és festeni kell megtanítanod a gyerekeket. A közvetlen céljaid tehát a festészetről szólnak, mégis folyamatosan azon kell gondolkodnod, hogy a festészet „álruhájában” hogyan lehet az alkotó képességüket is fejleszteni. Így aztán egy kép alapján nem is tudsz megfelelő következtetést levonni.  A rajzfejlődést, a korábban készült képeikkel összevetve tudod elemezni, a képességeik, a hozzáállásuk, a feladattartásuk, a döntéshozatalaik, a személyiségük egyéb változásait pedig csak a mindennapok tapasztalatai, más tanárok beszámolói alapján érzékeled.

Nagyon fontos, ezért kiemelem újra a képességfejlesztés legfontosabb szabályát: A képességfejlesztés eredményét nem a másokkal történő összehasonlítás mutatja meg, hanem minden gyereknek a saját magához mért fejlődése.